Felkészülés a félmaratonra

Frissítve: 2012.04.19.

A "sztori" nagyjából ott kezdődik, hogy a Kisfiam születése után elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi legyen a következő megmérettetés az életemben, ami egyrészt kellő kihívást jelent számomra, másrészt Lőrinc napirendjével is összeegyeztethető. Ekkor találtam ki, hogy mi lenne, ha lefutnám a maratont? :-)

Szétnéztem a futórendezvényeket szervezők honlapjain és a következő (azaz 2012. októberi) ilyen eseményig elegendőnek találtam az időt, hogy szépen felépítsem a felkészülésemet. Természetesen egy kisbaba mellett elég bizonytalan és rendszertelen a szabadidő intézménye, ezért úgy döntöttem, hogy először a félmaraton távját kellene megcéloznom. 2012. április 1-e szimpatikusnak tűnt ebből a szempontból; és hogy ne egyedül "szenvedjek", Édesapámat is "bepaliztam", hogy ha még 250 km távolságból is, de együtt készüljünk a versenyre.

Azt azért a történet teljességéhez mindenképpen tudni kell, hogy a várandósság alatt folyamatosan tartottam órákat és személyi edzéseket is, valamint emellett saját magam megmozgatásáról is rendszeresen gondoskodtam. Még a szülés napján is tornáztam, a kórházból hazaérve pedig pár napon belül újra elkezdtem edzeni.
Leginkább a hátizmaimnak volt szükségük a mozgásra, ugyanis kezdetben mind a szoptatás, mind a fürdetés nyögvenyelősen ment, ezért az első heteknen sokszor "kényszerültem" helytelen testtartásba. Ezt valahogy ellensúlyoznom kellett. A kardio tevékenység szintén felüdülést jelentett. Természesen lassan és fokozatosan nehezítettem a feladatokat, valamint figyeltem a pihenő idők betartására is. Lőrinc eközben általában mellettem aludt a babakocsiban:

A futógép hangja még a pocakomból ismerős volt neki és minden alkalommal álomba ringatta :-).
A sportolás mellett szoptattam és fejtem is, ami alátámasztja, hogy megfelelő terhelést kapott a szervezetem ahhoz, hogy más feladatoknak is maradéktalanul eleget tegyen :-). Gyerkőcöm tehát semmiben nem szenvedett hátrányt, maximum azt élvezhette, hogy az edzést követő zuhanyozás után egy testileg és lelkileg is felfrissült anyuka nézett vissza rá :-).

A futást csak a 6 hetes gyermekágyas időszak letelte után kezdtem el a nulláról a futó-gyalogló programmal. Azt megelőzően - és a várandósság alatt is - power kardioztam. Ez azt jelentette, hogy futópadon, emelkedőn, kis súlyokkal, body-ballal vagy gumikötéllel egymásra sorakoztattam 5-6 gyakorlatot, amit köredzésszerűen 1-1 percig végeztem, több sorozatban. Mivel ezzel nem a csúcsformám elérése volt a célom, elég változatos edzéseim voltak, amelyek során mindig hallgattam a testem jelzéseire.

A 6. heti nőgyógyászati kontrollt követően nekiálltam a fent említett 10 hetes programnak, amelyben kezdetben 1-2 perces futó és gyalogló szakaszok váltakoznak, majd nőnek egészen addig, amíg el nem érik a 30 percig tartó folyamatos futást. Persze nem mondom, hogy kicsit nem spékeltem meg az edzéstervet a saját szájízem szerint, de mindvégig figyelembe vettem az állapotomat és a fokozatosság mindigvégig a szemem előtt lebegett. Ennek köszönhetően egyszer sem volt izomlázam.

Nagyjából 2011. decemberre végeztem ki ezt az edzéstervet és januártól megkezdtem a komoly felkészülést. Ehhez segítségemre volt egy vadiúj nike+ pegazus futócipő, egy i-pod és a nikerunning.com (ezek szerepéről és funkciójáról még később szeretnék pár szót ejteni), valamint a BSI által küldött edzéstervek és a CSI (Helyszínelők) jó pár évadja. Ez utóbbihoz azért egy gyors magyarázat: amikor már 1 órán túli futásokat kellett csinálnom, akkor már nem jelentett elég ingert és motivációt egyik rádióadó sem, miközben egy kék falat néztem kilómétereken keresztül. Ekkor fordítottuk el a futópadot 180 fokkal és azóta az amerikai sorozatgyártók segítenek abban, hogy minden alkalommal el tudjam érni a kitűzött célt :-).

Persze, ahogy közeledett a verseny időpontja, tisztán láttam, hogy terepre is ki kell mennem, mert el fogok vérezni,  ha szabad levegőn kell futnom, úgy, hogy nem mozog alattam a "föld". Először a Margitszigeten próbálkoztam, de annak ellenére, hogy a látvány fantasztikus, kiábrándító volt a lepukkant, szakadt, elhasználódott rekortánon futni. Nem is mentem többet arra, hanem, amikor tehettem (mert a Párom bébiszittelni tudott) a Vasúti összekötő hídon átnyomultam a Római partra és ott gyakorlatoztam.
Ha jól számoltam, mindössze 6x voltam terepen, 2 alkalommal Gyulán is, a Körösparton. Ezt, így utólag is keveslem, de egyszerűen erre volt csak lehetőségem (pont emiatt vált kétségessé az eredeti elképzelés, a Maraton teljesítése is).

A versenyről szóló élménybeszámolómat a következő bejegyzésben olvashatjátok.