Első félmaratonom

27. Telekom Vivicitta Városvédő Futás - Félmaraton 2012.04.01.

Azt gondolom, hogy a rendelkezésemre álló időt és a jelenlegi élethelyzetemnek megfelelő lehetőségeket figyelembe véve maximálisan felkészültem életem első félmaratonjára. Ennek tükrében a versenyt megelőzően 2 nap pihenőt engedélyeztem magamnak. Esélyemet a túlélésre meglehetősen javította Gyermekem közreműködése is, aki a Vivicittá hajnalán mindössze 1-szer kelt fel 5.20 perckor és a gyors reakciómnak köszönhetően 20 percen belül - teli pocakkal - már ismét az igazak álmát aludta, így még én is vissza tudtam feküdni pihenni 2 órára. Vagyis frissen és üdén vágtam neki a napnak.
Azt már nem mondanám, hogy túl optimista voltam, mert a szél nagyon durván fújt - ami tudtam - jelentősen rontani fogja a teljesítményemet, mivel a felkészülésem 90 %-ban steril körülmények között, 4 fal által védve az időjárás viszontagságaitól, futópadon történt. Ezenkívül elég hűvös is volt a bolondok és a futóverseny napján, úgyhogy egészen a rajt előtti 15. percig nem is igazán tudtam, hány réteg ruhát hagyjak magamon. Aztán végül amellett döntöttem, hogy futás közben úgysem fogok fázni, de a feleslegesen rajtam lebegő ruházmányokba belekapna a szél és csak lelassítanának, így megszabadultam tőlük a ruhatárban.

Elég hamar kiértünk a helyszínre az Édesapámmal, így már láthattuk az Árpád-hídon futó, nemrég elrajtolt 6,2 km táv mezőnyét is. Nagyon színes csapat volt. Idősek, fiatalok, babakocsisok, családok stb. Jó volt rájuk nézni :-).

Körbejártuk a helyszínt és próbáltuk magunkba szívni a nap pislákoló melegét. 10.30-kor beálltunk a Katus Attila vezette közös bemelegítésre, ami nagyon jól esett a testemnek és lelkemnek egyaránt. Az ismerős aerobikos mozdulatok nyugtatólag hatottak rám, a testem pedig tetőtől talpig valóban jól átmelegedett, a szépen felépített és futásra specifikált gyakorlatoktól. A zene és a tömeg is motiváló volt, Attila pedig ez alkalommal emberileg és szakmailag is nagyon megnyerte a tetszésemet. Egyetlen gond volt, hogy a bemelegítés vége és a start között még 25 perc telt el, ami alatt megint nagyon fáztak a tagjaim.

Januárban még kishitűen a legutolsó rajtzónába neveztem magunkat, ami miatt kb. 6 perccel később indultunk, mint az első zónában lévők. Ez így utólag nagy hiba volt, mert a mi kezdő tempónk jóval nagyobb volt, mint a körülöttünk levőké, így muszáj volt előzgetnünk jó pár kilometeren keresztül, néha bokrokat átugorva, máskor járdaszegélyen egyensúlyozva stb. Ez ugye egyrészt nem egy életbiztosítás, másrészt felesleges energiákat kellett mozgósítani már a táv legelején. Szóval azt hiszem, a következő alkalommal bevállalósabbnak kell lennünk. Az első 7-8 kilometer ezt leszámítva jól telt el, mert a fák, majd az épületek között szélárnyékban voltunk és a nap is barátságosan egyre melegebben sütött.

A Clark Ádám téren találkoztunk az első szórakoztató zenész csapattal, akik adtak egy kis alaphangulatot a futáshoz. Aztán egyre több frissítő pontot hagytunk el. Az egyik kifejezetten élvezetes volt - bár én csak 11 km-nél éreztem, hogy jó esne pár korty - mert ott az amerikai katonai dalok stílusában szurkoltak nekünk, miközben kínálták a különböző frissítőket. Olvastam már többször, hogy az út menti szurkolók, milyen sok energiát tudnak adni a futóknak, de én ezt most éltám át először és valóban így van. Nagyon jó érzés, amikor ismeretlenül is kap pár jó szót, tapsot, kurjantást vagy másfajta bíztatást az ember. Úgyhogy innen köszönöm mindenkinek, hogy nemegyszer mosolyt csaltak az arcomra futás közben! :-)

A pesti alsó rakparton volt egy pár kilometeres táv, ahol oda-vissza is ugyanazon az útvonalon futottunk, így megszemlélhettük, hogy kik futnak a mezőny elején vagy éppen a végén. A verseny előtt azt gondoltam, hogy uncsi lesz kétszer ugyanazon az úton haladni, de aztán egyrészt nekem pl. nem nagyon volt időm a tájat fürkészni, másrészt jó volt látni ismerősöket a másik sávban és szólni egy-egy bíztató szót hozzájuk. Apával mi is összetalálkoztunk így egyszer. Ezen a szakaszon az első visszafordítás után érkezett el számomra a fekete leves. A szembeszél. Ez lett a vesztem. Pedig utólag megnéztem, hogy ez a szörnyű szakasz mindössze 5 km körüli volt, de itt veszítettem el az energiatartalékom nagy részét. Kínomban, bánatomban 2-szer is vettem magamhoz energiaitalt és betömtem magamba egy marék szőlőcukrot is, - ami eredetileg nem volt tervbe véve - de ami időlegesen mégis feldobott kicsit. Ezen a szakaszon hagytak el a 2:00 órás iramfutók, akikre bármennyire is szerettem volna, később már nem tudtam rátapadni. (Az eredeti elképzelésem szerint persze igazából nem is szabadott volna megelőzniük engem.) Alig vártam az utolsó fordítót, hogy megszabaduljak a szembeszéltől. Azután szinte szárnyra kaptam, hiába következett 2 emelkedő is a Margit-hídra felfelé. Gondoltam, azt a maradék 3 kilometert csak leküzdöm már valahogy. A hídon egyre több kedves szurkoló buzdította a népet és a Margitszigetre vezető út - hála az égnek - egy lejtővel kezdődött. Úgyhogy még majdnem jól is éreztem magam, bár a bal térdízületem már egy ideje jelezte, hogy szeretne kiszállni a buliból és az izmaim is kezdtek lemerevedni. Az utolső 1 km-nél próbáltam versenyt futni az idővel, hogy a hőn áhított 2 órán belül lépjem át a cél vonalát, de sem az agyam, sem a testem nem nagyon engedelmeskedett már ennek a kívánságnak. De legalább mosolyogva futottam át a kapun...

Elég rossz volt leállni, bár Apa ölelő karjai vártak rám (10 percet rámvert). Egy percig nem nagyon láttam ki a fejemből és igencsak robotmozgással jutottam el a befutó csomagomig. Valahogy kievickéltünk a tömegből és az egyik ugrálóvár tövében lenyújtottunk. Na, onnantól kezdtem megint járáshoz hasonló mozdulatokat produkálni. Aztán valahogy hazatömegközlekedtünk és egy hosszú, forró zuhany után már jól is éreztük magunkat.
Nem semmi tapasztalat volt ez a félmaraton, örülök, hogy részt vettünk rajta. A nettó időm végül 2:01:18 lett, ami halálosan idegesít, így most azon töröm a fejem, melyik lesz a legközelebbi rendezvény, ahol bebizonyíthatom, hogy ennél jobb vagyok :-).
Bár, ha belegondolok, hogy a Kisfiam születése után 7 hónappal jóval a 2:30-as szintidőn belül futottam életem első félmaratonját, akkor talán annyira nem kéne idegeskednem... :-)

A szervezésről azért még feltétlenül kell pár pozitív szót ejtenem, bár tudvalevő, hogy a BSI elég nagy múltú intézmény, ami a sportrendezvények levezénylését illeti. Én nagyra értékelem a pontosságukat, ami szerintem komoly sportteljesítményre készülők esetében pláne fontos tényező. Tetszett, hogy valóban teljesen egyértelmű volt, hol válik szét a városvédő futás és a félmaraton útvonala. Nem csak táblával jelezték ezt, hanem a gyengébbek kedvéért (amilyen pl. én is voltam a nagy koncentrálásban) több szóbeli figyelmeztetés is elhangzott.

Sok hasonló, színvonalas rendezvényt kívánok a szervezőknek és még ennél is nagyobb (most 13.200 induló volt) részvételt és futni szerető emberkéket!

Végezetül még egy fontos benyomás: nagy tisztelettel adózom mindazon indulónak, aki kerekesszékkel, látássérülten, a senior vagy éppen a miniatűr korosztály képviselőjeként rajthoz álltak bármilyen távban is. Azt gondolom, hogy az a legjobb a futásban, hogy magunknak, magunkért csináljuk és mindenki minden szinten találhat benne örömet és kihívást.